Dollyt elcsábították.
Mégpedig a legsoványabb, legfiatalabb, legügyetlenebb (=legédesebb) ifjú kondérkandúr. Dollyt, a legidősebb, legszebb, legértelmesebb, legkomolyabb, legkirálylányabb oroszláncsíránkat.
Első nap az ifiúr ledobta magát a Méltóságteljes Asszonyság mellé. Kapott is rendesen fújást, legalább három kilót (ő maga tán még kettő sincs). Maradt. Dolly már-már kígyóként sziszegett. ("Hogy képzeli, hogy csak úgy letegez, amikor be sem vagyunk mutatva???") Kiskondér még mindig nem mozdult, bár picit ugrásra kész pózban várta sorsát. ("Mégis sok az a kilenc év korkülönbség, apám is megmondta!") Erre Dolly rápancsolt a mancsával. Még mindig maradt. Az esélytelenek nyugalmával dorombolt a Királynőnek.
Dolly egyre idegesebb lett, hiszen látta, hogy a kiskandúrnak esze ágában sincs távozni, és minél kiállhatatlanabb, annál hevesebben dorombolnak neki. Aztán végül ő is feladta. Közelebb húzódott. Kiskandúr tovább dorombolt, bár látszott, nemigen érti. Doromb, doromb. Állítom, hexameterben nyomta.
Azóta folyton így alszanak. És még ígyebbül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése