Persze, ha azt veszem, egy átlagos este is így próbálok bezsúfolódni. :)
Ott tartottunk, hogy Picuri hatalmas szívű anya volt, Sanyi és Lujza pedig túlzottan a szívemhez nőtt (pontosabban szívünkhöz: ebben a kutya is benne van); az elajándékozás ugrott, ezáltal pedig egyre inkább kezdtünk macskafarmra hasonlítani. Betyárfülűkéim sülve-főve együtt voltak, Lujzikámat igen hamar, az anyai örömök előtt denőstényizáltatni kellett. Sanyesz ma is egy riadt kisfiú, aki pontosan tudja, hogy csikarjon ki egy nőneműből valamit. (Bár ezért mindig begyűjt egy-két pofont, karmolást). Lujza pedig egy hedonista nőstény, aki professzionálisan veszi le a lábáról a világot. Na igen, hiszen testvérek, vagy mi a szösz. :) Sanyikám az apjára, Öcsire is ütött, hiszen életre szóló társat választott magának Guzmi macskaságában, és amikor kölkeik születtek, mindenféle macskakönyvet és természetfilmet meghazudtolva nevelgette, szeretgette, mosdatta kis családját, játszott velük és őrizte őket. (Pedig állítólag a hímek minden kölyköt megölnek, aztán párosodnak a nősténnyel, mert nem tudhatják, hogy tőlük van-e az alom.) Az örökös ajándékozgatást és macskagondot megunva tavaly októberben Guzmi is megfosztatott néhány anyaságra hajlamosító szervétől. A kapcsolat viszont most is lángol a kertben.
Picurinál egyetlen dolgot rosszallhatunk a gyermeknevelés terén: pici fiát mindig nagyobb gonddal látta el, talán mert kiköpött apja a gyerek. Szegény Lujzikámra nem sok időt fordított (legalábbis Sanyihoz képest), pedig neki is hatalmas szeretetigénye van. 
Eddig a bejegyzésig kibírtam csöpögés nélkül, és nem lett tele minden harmadik sor azzal, hogy mennyireimádomazéndrágapicicsillagomat. Most viszont Picuirhoz értem, úgyhogy hamarosan előkerül a lavór is. Picuri egy egészen kivételes példánya fajának, ugyanis bizonyíthatóan több élete van. Még egyik kedvenc számom negatív kicsengésével is vitáznék, ő ugyanis legkevésbé saját magának tartja fenn ezt a (talán) kilenc életét.
Kronologikusan haladva meg kell említenem, hogy 2003. szeptember 18-án Dolly és Luca végigcsinált velünk egy költözést. Az egyik legrosszabb belvárosi kerület leglepusztultabb sarkából, de úgy egyáltalán Pestről menekültünk el, nagyrészt O. Gyuláné és családja miatt, akik időközben a körfolyosóra is kiköltöztek, fittyet hányva az alapvető higiéniai szabályoknak. Mostani lakhelyünkön rengeteg munka fogadott, valamint négy illegális lakásfoglaló - köztük Picuri - is, akik egy hiányzó ablakon keresztül jártak ki-be, és igencsak rossz néven vették, hogy odapofátlankodtunk a birodalmukba. Miután beüvegeztem a bejárati ajtó kisablakát, s ily módon eldőlt a tulajdonlás kérdése, a macskák a kertbe szorultak, ám enni rendszeresen visszajártak. Először élesen az etetés ellen voltam, hiszen volt nekünk már két macskánk, akiket rá kellett szoktatni a vidéki életre, e próbálkozást pedig visszavetette, hogy a kertünk tele volt belevaló, pimasz, tősgyökeres vidéki példányokkal.
Kacskamancs, Nyuszi, Bagolyszem és Picur, valamint a nyomukban egyre-másra megjelenő Anyaállat (hatalmas méreténél fogva Apaállatként indult, ám egyszer alkalmam nyílt behatóbb tanulmányozásra, amikor is kiderült, hogy alapvető alkatrészei hiányoznak a hímléthez) - így neveztem el őket, merthogy egy idő múlva már én sem tudtam megállni az etetést, holott tudtam, mit veszünk a nyakunkba ezzel. Csakhogy az éhes szájak... Kacskamancs meglehetősen szapora jószág volt, ám folyton életképtelen kölyköket hozott a világra. Hatalmas meglepetés volt látni, hogy a macskák saját maguktól megellenek, és közvetlenül ellés után még futkosni is van erejük. (Ekkor kezdtem jókat derülni a Pötyis akciónkon!) A ház melletti ólszerúségben berendeztem egy kisebb menhelyet, ahova bármikor bárki betérhetett melegedni, vagy épp szülni. A szomszéd két ház macskakolóniája hamarosan rájött erre, szerencsére az anyák pár hetes kölykeikkel együtt egyszer csak felvették a nyúlcipőt, majd vissza se jöttek. Talán Kacskamancs volt a legkitartóbb, így nem kevés pityergés és kölyöktemetés után megtanultam, mennyire halandóak a kismacskák.
Most picit ugrunk, 2004 nyarára. Az államvizsgámra készültem, elég nagy szerencse, hogy sokat lehettem otthon. Egy szombati nap ugyanis, mikor a Nagyi volt nálunk látogatóban, én pedig épp könyvtárban ültem, arra mentem haza, hogy baj van. Az egyik cica, Picur két mellső lábával húzta haza magát, így a két hátsóról lehorzsolódott a szőr, a bőr. Nem lehetett tudni, mi történt, egyszer csak egy csattanást hallottak, majd Picurit látták, amint riadtan kúszik-mászik, apró sebecske volt az oldalán, ami picit vérzett, nem tudott a hátsó lábaira állni. A cica reszketett, hálás volt minden simogatásért, egy dobozt béleltem ki neki, aggódtam érte. Vécére sem tudott kimenni vagy három hétig, szabályosan tisztába kellett tenni. Láttam a szemén, mennyire kellemetlen ez neki, egy idő múlva viszont kialakult a közös nyelvünk, mint a csecsemőknél: volt éhes nyávogás, vécézős nyávogás, ölbevevős nyávogás, én pedig tudtam, mi a dolgom. Furcsa lehetett neki egy házban, amikor világéletében kint élt, ez érezhető volt abból is, hogy állandóan kiszökött volna, akár két mellső lábon is. Brúnó herélése épp időszerű volt (róla majd később nyitok egy bejegyzést, mert olyannyira megbarátkozott a macskákkal, hogy tiszteletbeli házicica lett belőle), így az állatorvosnak gyorsan megmutattuk a cicát is, akinek még mindig be voltak kötve a hátsó lábai a csúnya horzsolások miatt. Azt mondta, szerinte valami medencetörés lehet (mi is úgy tippeltük, hogy autó ütötte el), és reménykedhetünk, hiszen néha rááll a hátsó lábaira. A macskák sok mindent kibírnak.
Nem is hittem, hogy mennyi mindent. Picur ugyanis a balesetéből felépülgetve egyre hasasabb lett. Te jó ég, hogy fog ez a kismacska szülni? És hogyan fogja ellátni a kölykeit, mikor még ő is alig él? Tudok-e segíteni neki, ha valami gikszer üt be? Minden kiderült a diplomaosztóm éjszakáján. A szokásos mocorgás, biztonságkeresés már pár nappal előbb megtörtént, kikészítettem egy szülődobozt, nehogy neki is a zoknis fiók legyen a legvonzóbb. Picuri ahogy tudott, erőlködött, de látszott rajta, hogy nagyon kimerült. Éjfél körül megjelent egy pici fekete farkinca. Egy órakor megszületett Sanyi. Miután kicsusszant, Picurkám elkezdte mosdatni, de nem sok ereje volt, ezért nagy félve én vágtam el a köldökzsinórt. Utána született egy másik, majdnem tiszta fehér, ám nem mozdult, nem is lélegzett, gyorsan el is vettem a kis csomagot. A harmadik egy cirmos kövérség lett, Lujza. őt követte egy tiszta fekete, majd egy Sanyi-féle foltos. A legutolsó cica előtt sokáig nem történt semmi, így lefeküdtem, hogy aznap viszonylag éberen vehessem át a diplomámat. Ő hajnali öt és fél hat között született, Anyukám látta el.
Dacára annak, hogy még menni is alig tudott, Picur mintaanya volt. Talán ezért állt lábra minden reggel, ha kellett, tízszer megpróbálta. A szülés után két napig elég ramatyul nézett ki, de utána hatalmas türelemmel szoptatott és mosdatott végig mindenkit. A kispatkányok borzasztóan rosszak voltak, ahogy nőni kezdtek, fel-alá rohangáltak a szobámban. Fogalmunk sem volt, hogy mi lesz velük, ám az anyjuk miatt, aki egyébként is folyton csövezett volna, nem tehettük ki őket a szabadba. Különösen kettő nőtt a szívemhez: a legnagyobb gombóc, Lujza, és a kis fekete-fehér foltos Sanyi, aki akkoriban még Pici fiam névre hallgatott. Amikor elég nagyok lettek, az ismerősünk jóvoltából kivittünk három picit egy pesti piacra, és amíg ő ruhát árult, mi a kiscicákkal kampányoltunk, megtippelve azt is, hogy vajon milyen gazdi lesz a merész vállalkozóból. (Az egyik fekete cicát egy olyan nő választotta, aki később selyemszalagot kötött a nyakába, és mindenféle vacakot megvett neki. Mindenesetre kényeztetésből nem lehet hiány.) Ekkor Lujzát és Sanyát még nem vittük ki, mondván, úgysem férnének el a kosárban. Egy hét múlva viszont győzött a józan ész és az elmacskásodás miatti félelem: Anyukám megindult a két kedvencemmel, én pedig otthon búsultam miattuk. Aztán kisvártatva hallom a kapunyitást, kinézek, és ott vannak: Anyukám és a két kicsi. Nem volt szíve elajándékozni őket, minden potenciális gazdit lebeszélt a piacon: á, igen, ez a macska még nem szobatiszta, és különben is rengeteg gondja lesz vele! :)
Pici fiam úgy lett Sanyi, hogy nemes tartásához illő néven törtem a fejem. Nagy Sándor adta magát, ám túl mogorvának hangzott, maradtunk tehát a becenévnél, illetve a Sandro, Szandrosz, Alexander változatoknál. De Ő egy külön bejegyzést érdemel. Lujza, aki tekintélyes súlygyarapodása és színésznői vénája miatt kapta a Bolha Lujza nevet, úgyszintén.
Később tudtam meg, hogy Picurt a szomszéd lőtte le. Egyszer nevetve mesélt e hőstettről - szerencsére nem nekem -, amihez nyilván az összes férfiúi bátorságára szüksége volt. A macska az övék lehetett valamikor (bár nemigen gondoskodtak róla), és egy nap, amidőn Miklós uraságban szokás szerint pangott a pia, ezzel a módszerrel próbálta megoldani a születésszabályozást. Kacskamancs, Bagolyszem, Nyuszi és a többiek így tűnhettek el - 2004 ősze óta nem láttuk őket. Picuri szerencsére felgyógyult a sikertelen gyilkosságból: bár a járása megmaradt egyedinek (a lábacskáit elég furcsa sorrendben teszi egymás után), ha begyorsul, még mindig ő fut a legsebesebben. A történtek ellenére visszajár a szomszédba napozni, aminek nemigen örülök, de már nyakában van az életet jelentő bolhanyakörv is, amiről mindenki tudhatja, hova tartozik. Lábadozása idején olyan erős kötődés alakult ki kettőnk között, hogy máig ő az, aki a legfájdalmasabb odaadással tud rámnézni. Hatalmas lelke van, és különösen erős akarata. A szomszéd Öcsihez, aki Sanyi és Lujza apja, elképesztő szerelem fűzi, ivartalanítása óta is rendszeresen összejárnak. A hatalmas kandúr folyton itt lebzsel a kapunk előtt, legtöbbször csak ülnek egymás mellett összebújva. Egy ember feleennyi jósággal is csupaszív lehetne. (Ennyit a csöpögésről. Uff, én lavórtam.)
Picuri születésnapjának ünneplése elég nagy fejtörést okoz. Mikor legyen, áprilisban, amikor kb. születhetett? Vagy június környékén, mikor meglőtték? Esetleg augusztus 28-án, amikor hazajött félig széttépett lábbal, mintha valaki kicsomagolta volna? Két életét már biztosan elveszítette, és még most is folyton csavarog...
Mit esznek a macskák? (Itt most ne a tiszteletbeli macskákra és az embermacsikra gondoljunk, csakis a macs-macsikra és cicamacsikra.)
Gyakran kérdeztek már ilyeneket reményteljes gazdijelöltek, mikor a szokásos kölyökkampányt folytattuk, de erre mindig nehéz válaszolni. Illetve csakis több körben lehetséges.
Legeslegelőször, bármilyen meglepő (hiszen egy nyávogó négylábúnál sosem lehet tudni), a macskák megeszik a macskakonzerveket. A finnyásabbja Gourmet Goldon hízik (l. alantabb azt a hatalmas fekete állatot), a szőrvájvörösebbje pedig bármit, aminek a tetején, alján macskakép található, tekintet nélkül márkára és összetételre. Néha még a konzerven található papírt is. A legtöbb macska odavan azért a konzervért, amin halak vannak, de ez nyilván közhelyebb a közhelynél, ráadásul Dollyra még csak nem is igaz.
Aztán ott vannak a száraz tápok. Macskaformaérzék-fejlesztő csont alakú kis izék, esetleg igénytelenebb bumszlik és büdös bigyók az egészen apró szemű junior kiadásokig, itt is a macska finnyássági (=elkényeztetettségi) mutatója a mérvadó. Dolly például az egyik fajtából folyton kiválogatott egy apró zöld golyóbist, ilyenkor azt mondtuk, lám, nem szereti a spenótot. Bizony, nem véletlenül sokféle alakú és színű ez a kismillió macskaja. Mert ha át akarjuk verni macská(i)nkat, és összekeverjük vagy egymáshoz dörgöljük a tápféléket, hogy az olcsóbb is a drága kaja ízét hordozza, a kedvenc vagy utált példány jól ismert alakja cicánk segítségére van a detektálásban.
Végül meg kell említeni, hogy a macska magasról tesz rá, hogy mi mit hiszük róla. Egyszer abban a megnyugtató tudatban mentem be a szobába, hogy a palacsinta széle, noha kilóg a ráborított tényér alól, úgysem kell senkinek. Reggelre éppen 1 cm-es csíkban hiányzott az egész halomból, körbe-körbe lehetett járni. Aztán a sózott földimogyoró, vagy a magozott sárgabarack, vagy éppen a főtt bab, esetleg a lilakáposzta. Naivitás azt hinni, hogy nyugodt lélekkel otthagyhatjuk a tányérunkat, még ha csak a mosdóba ugrunk is ki. Ilyenkor kérjük meg családtagunkat, hogy éberen cerberuskodjék abrakunk fölött, ha egyáltalán viszont akarunk látni belőle valamennyit. (Bár ha asztaltársunk sem megbízható, a probléma korántsincs megoldva, ugye. Mégis érdemes megfontolni, kinek engedjük inkább át a finom falatokat.) Mert van, hogy épp csak az utolsó falásra érünk vissza, mint én minap a bejglinél, amiből sajnos a macskáim is a rumos diósat szerették jobban. Mindez nyilván érvényes a kutyára is, bár ő legalább revansot vehet azzal, hogy amennyiben megesik vele a szégyen, ő is kilop némi abrakot a macskatányérból. Ilyenkor aztán van nagy igazságkeresés...!
Tehát:
A macska imádja a milánói makarónit, a rántott gombát, a zöldbabfőzeléket, a sóskát, a főtt krumplit, a rakott tésztát, a sárgaborsó-főzeléket, a húsleveseket, de a gyümölcslevest sem veti meg, ha tejföllel vagy tejszínnel habarjuk. (Nyilván azzal szoktuk.) Ugye mondanom sem kell, hogy a rántott halat és mindenféle húst, a majonézt, sajtot, tejet, túrót, tejfölt és hasonlókat 24 órás megőrzés alatt kell tartani, és a hűtő kinyitásakor is érdemes résen lennünk. (Konkrétan a résen lennünk.)
Aki nyugodtan akar főzni, az ne csináljon a konyhaajtóra macskabejárót. Tapasztalat! (Egérút: zárhatóra tervezze.) Főleg ha nyers sertéshús van a kezében (márpedig egy háziasszony mégis mivel állna neki főzni, ha nem nyers hússal a kezében?), mert a macskáknak ezt tilos enniük (persze majd' megőrülnek a szagától).
Szégyenszemre csak utólag jutott eszembe, hogy a legfontosabbat kifelejtettem: a macska néha egeret is eszik! Habár nem mindegyikük, és ha mégis erre vetemednek, akkor sem 10/10-es arányban fogyasztják e fast foodot. A vadászat nálunk úri passzió, valami olyasmi, mint amikor az emberállatok kimennek vadat lőni. Folti (róla később lesz szó) például elég gyakran egerészik, ám legtöbbször odaajándékozza a zsákmányt. (Legextrémebb eset: egyszer a frissen vetett ágyamban találtam egy egeret. Kb. 5 perces lehetett...)
Bevallom, életem nagy részében nem szerettem a kutyákat. Vagyis nem is annyira nem szerettem őket, inkább féltem tőlük, köszönhetően néhány visszatérő gyerekkori álmomnak. Leggyakrabban egy kutya evett meg, én pedig ücsörögtem a hasában, és láthattam a belső szerveit (mindebből az utolsó kép volt realisztikus). Máskor vérszomjas ebzés kergetett végig valami hosszú folyosón, majd a végére érve halálra mart. Ezek a saját készítésű horrorfilmek nem igazán tettek jót a kutyákhoz fűződő viszonyomnak, miközben pl. a sokak által utált ilyen-olyan bogarakat, hernyókat, gilisztákat, csigákat és békákat előszeretettel szedtem föl az országútról, és helyeztem vissza természetes(ebb) élőhelyükre azzal, hogy te hülye, meg akarsz halni, mindjárt kivasalnak. (Néha még most is így teszek, és néha még most is hülyének néznek. Mármint nem az állatok.) Tudom, hogy elég sok ember - családon belül is - fél a Holdra vonyító népségtől. Az ilyen ellenszenvre legjobb gyógyír egy kutyman, aki örökre kiharcolja az ember szeretetét. És esetemben mi mással tehetné ezt, mint hogy kutya létére mosdatja, simogatja, szeretgeti a macskákat?
Szóval... ha Luca, akkor idekívánkozik egy név is a múltból: Ondré Gyuláné asszonyságé. Na nem mintha fontosnak tartanám, hogy felkerüljön végre a há'Lóra is, sokkal inkább azért, mert ennek a szerencsétlen, bizonyára elmebeteg asszonynak köszönhetjük, hogy Pötyi, azaz Luca anyja megjelent szegény Hernád utcai házunk pincéjében. Kalmár néni halála után ugyanis O. Gyuláné került a szomszéd lakásba, aki hol a lichthofba dobálta a hulladékot, hol a vécé eldugulására hivatkozva öntögette saját és t. lányai output maiorját a körfolyosó udvarára. Megesett az is, hogy öngyilkos akart lenni a gázórát takaró függöny felgyújtásával, és a tűzoltók próbálták jobb belátásra bírni, párszor pedig kiengedett néhány nyomorult állatot a pincébe, máig meghatározhatatlan algoritmus szerint szelektálva. Merthogy macskája volt jó sok, csak lelkesedése nem volt hozzájuk. Az Önkormozati Hivatal nem tett semmit, csak sopánkodott, hogy mennyi ilyen ügyük van, a közös képviselő által kihívott ÁNTSZ pedig elborzadva utasította a nénit sűrűbb takarításra, míg egy ízben ők is kiszálltak a lichthofba takarítani, ami persze pár hét múlva megint tele lett. De nem is ez a lényeg, hanem Pötyi, aki egy nyurga, fehér és cirmos kiszerelésű példány volt, és hol a kuka mellett őgyelgett, hol a folyosón, de leginkább O. Gyuláné ajtaja előtt, mivelhogy bármennyire is tagadták odabent, ő náluk lakott, és egyszerűen csak haza akart menni. Sosem felejtem el, egy nap hazafelé mentem, kinyitottam a kaput, és a félhomályban bumm, hirtelen farkasszemet néztem egy zöld szemű, világító... kukával. Ismerve a szomszéd előéletét, nem kellett túl sok, hogy bekapcsoljon bennem a "mentsük a menthetőt" üzemmód, úgyhogy némi anyai meggyőzés után (képzeld, ha őt is kidobja) befogadtuk a csavargó nőszemélyt.
Ekkor még nem tudtuk, hogy Pötyi ügyes csomagolása még két másikat, egy hímet és egy nőstényt is takar. Pedig egyértelmű, hogy O. Gyulánénál nem éltek örökös szüzességben az állatok, hanem a vérfertőzés minden variációjában párosodtak egymással. Pötyike lelkesen tömött magába mindent, a főtt krumplitól az üres kenyérig, egy ideig azt hittük, gömbölyödése ennek köszönhető. Ám csontos teste egyszer csak olyan lett, mintha lenyelt volna egy labdát, ezért elvittük Dolly állatorvosnőjéhez a Róna utcába, aki készségesen megtapogatta a pocikáját, és megsúgta, hogy talán ketten vagy hárman vannak odabent, és kb. három hét múlva anyai örömök elé nézünk. A frász kitört. Azon túl, hogy akkor még fogalmunk sem volt róla a gyakorlatban, hogyan pottyan világra a macskakölyök, a 40 négyzetméteren Dolly+Pötyi+2-3 macskafő már egy kisebb állatkerttel ér fel. A néni persze készségesen felajánlotta, hogy közvetlenül ellés előtt hozzuk el, és ő majd elintézi őket, de nekem erre a hideg kezdett futkosni a hátamon, és hirtelen eszembe jutott a legendás vizesvödör. De... nem lehetne esetleg most? Amolyan abortusz... a doktornő azt felelte: nem. Tehát mentünk haza, és vártuk azokat a bizonyos anyai örömöket. Eközben vizsgáztam, dolgoztam, mígnem egy nap Pötyi elkezdett furán viselkedni. Ahogy a könyv is írja, puha odú után kajtatott, befeküdt a zoknik közé, én meg halálra izgultam magam, hogy majd odaellik, és úszni fog minden, vagy ami még rosszabb, komplikáció lép fel, én meg még azt sem tudom, mit kell csinálni. Jó, a Mindentudó Macskakönyv ír ezt-azt, de papírból mégsem ellhetünk meg. Mikor elkezdett szivárogni valami (jajistenemmilesz) a macskából, közös megegyezéssel és roppant ijedten elfutottunk vele az Állatorvosira, ahol - mai eszemmel tudom - biztos hülyének néztek bennünket, hiszen egy normálisan vajúdó nőstényt sirattunk el, pontosabban válogatott félelmeinknek hangot adva kértük az ügyeletes orvost, hogy segítsen ennek a nyomorult állatnak, mert mi teljesen analfabéták vagyunk e téren, és hát a kölykök már biztos nem élnek, mert nem mocorognak, de nem is tudnánk velük mit csinálni, úgyhogy... és itt jótékonyan balladaihomályosítottunk egyet. Egy nap múlva telefonáltunk, hogy van a cica. Jól. Még nem szült. Meglepődtünk. Hát nem szedték ki...? (Mondom, teljesen amatőrök voltunk.) Hívjuk őket másnap. Lőn. Igen, megszült. Kettőt. Magától. Jaj, de jó, akkor bemegyünk. (Szentül meg voltunk győződve, hogy a kölkök már az örök vadászmezőkre költöztek, sőt, nem is voltak "ideát", úgyis életképtelenek, meg izé.) Fél óra múlva be is jutottunk valami vizsgálóba, ahol egy orvos boldogan mutatta be nekünk Pötyit - és két kis patkányszerű dolgot. Nem, dehogy, hiszen teljesen egészségesek, nem is kellett közbelépni, magától megszült. És hát a picik... nos, ők élni akarnak, és nézzük meg, milyen jó anya, hiszen mikor benyitott egy másik doktor úr, már kapta is a foga közé az egyik kicsinyét, és futott vele az íróasztal mögé. Mennyire megkönnyebbültem! Addig a pillanatig folyton mardosott a lelkiismeret, s miután kiderült, hogy élnek, lelkendezve kérdeztem Anyukámtól: hát nem édesek?
Pötyi egyrészről szuperjó anya volt, a kölkök pedig pofátlanul sokáig visszaéltek ezzel, mert mosakodni és szilárd kaját enni lusták voltak. Másrészt viszont az anyukájuk nemigen bírta a bezártságot, folyton zokogott, hogy ki akar menni. Leginkább éjjel, amikor mi inkább aludtunk volna. De hova? A pincébe, a padlásra, a kapualjba? Folyton a kapu melletti kuka körül ólálkodott, fel is hozott a másodikra egy-egy jól megtermett penészes pizzadarabot, és büszkén letette a konyhakőre. "Zsákmány. Jó cucc, mi?" Szinte kidülledt a melle a büszkeségtől. Dollykám egy ideig félt a kispatkányoktól (akkori filozófiám szerint a természet azzal viccelte meg a macskákat, hogy patkányként születnek meg), aztán rájött, hogy ők is cicaféle porontyok, olyannyira, hogy néha még az anyai ösztön is kitört belőle. Mivel a belvárosi klíma egyre elviselhetetlenebb lett Pötyi számára, és nekünk is kellemetlen volt a folytonos lépcsőházi betyárkodás (kukafelborítás, a kapu elé outputmaiorizálás, talán exgazdája emlékére), úgy döntöttünk, keresünk neki egy kertes negyedet. Úgy is lett. Időközben a kölköket is megszerettük, ráadásul a Nagyi lefoglalta magának a kisfiút, akit Marcinak nevezett el. Hm, két macska végül is nem olyan nagy teher, majdnem olyan, mintha csak egy lenne, legalább tudnak játszani egymással, és efféle kognitívdisszonancia-redukáló szövegekkel győzködtük magunkat arról, hogy Luca (merthogy a kislány igazi Lucifer lett) maradhat otthon, nálunk.
Ej, Hernád utcai idők, micsoda nosztaliga! 1997. december 25-én került a kezembe egy Expressz, talán a hirtelen macskahiány miatt néztem meg a "Kisállat" rovatot. Lánycica lelkiismeretes gazdinak ajándékba, sürgősen. Nem volt kérdés, ez nekem szól. Pillanatok alatt megegyeztünk Anyukámmal, hogy akkor most ezt a számot felhívom. Lesz egy macskánk, az első pillanattól fogva természetesnek vettem.
Estére ott is voltunk a Szív utcában: a riadt tündérkét, aki folyton a pincéből vergődött elő, egy Magdi nevű nő vette magához, ám két gonoszkodó kandúrral a lakásban túl sokáig nem vállalhatta. Egyiküket Fricikének hívta, aki elég barátságtalanul hordozta végig a szobákon foltos testét, tipikus izomagyú fickónak néztem. És kiszemeltünk? Picike, riadt, piszkos, folyton a tűzhely aljába menekül, nem engedi magát megfogni, a kandúrok folyton megverik, Vakarcs a neve - tudtuk meg róla. Az eddigi jelentkezők vagy részegek voltak, vagy idegenkedtek a vörös színű leányzótól. (Sosem fogják megtudni, mit veszítettek!) Szerencsére Magdinak volt egy doboza, és mivel megbízhatónak talált minket, szívesen odaadta a cicát, ám kikötötte, hogy elkísér. Talán itt jutott először eszembe, hogy mégsem szükségszerű, hogy ez a cica a miénk, legalábbis a jelenlegi gazdit is meg kell gyűznünk róla, hogy tapasztalatlanságunk ellenére rátermett pótanyák leszünk. (A gazdicseréből egy viszonylag hosszú ismeretség is lett.) A cica, akit ekkor még jobb híján Vakarcsnak hívtunk, hazatértünk után rögtön bebújt a hűtő mögé, és ki se jött egész este, hiába könyörögtem neki tejjel, vagy anélkül. Roppant sokat küszködtünk egymással: neki ott voltak a rossz emlékei, minden nesztől megijedt, bennem is csak addig bízott, amíg betoltam az ágyam alá a porcióját. Illetve még ekkor sem: kidugta a fejecskéjét, megszagolta, evett egy picit, majd spuri vissza. Nekem még fogalmam sem lehetett a macskalélekről, így hirtelen mozdulataimtól, könyörgésemtől csak bizalmatlanabbá vált. Napok múlva, mikor épp feladtam volna, elkezdett játszani egy szál fonallal. Aztán fölmerészkedett az ágyamra. Végül az ölembe ült, és dorombolni kezdett. Szép lassan rájött, hogy megérkezett.
A piszkos, csapzott bundát kisebbfajta sörényre cserélte, a Vakarcs nevet Dollyra (ezt ő választotta, mikor egy névsorral a kezemben szólongatni kezdtem), végül átvette az uralmat a lakás fölött. Tekintetétől, arcától (nem, nem pofa!) még idegenek is elájulnak: "ennek a macskának az arcán van az élet", "szomorú szemű cica", "szép vörös hölgy" (utóbbit évekkel ezelőtt mondta egy idős állatorvos bácsi, mikor be akarta oltani, Dollykám viszont épp nem volt abban a hangulatban).
Szegénykém a legváltozatosabb dolgokat tanulta velem, sosem bírálva "tudományaim" hasznosságát: szoftverüzemeltetők lettünk, és ebben tevékeny része volt, hiszen le nem szállt volna a jegyzeteimről, később pedig a billentyűzetet is birtokba vette (az egérről nem beszélve). Majd felvettek minket az egyetemre - mit felvettek; diplomát is kaptunk azóta, habár ebből galád módon kihagytam, és egyedül vettem át a plecsnit. Lenyelvvizsgáztunk. Végigrágtuk (ő szó szerint is) a latin coniugatiókat és declinatiókat, átnyálaztuk (ezt is inkább ő csinálta) Cicerót és Caesart, de még egy kis ógörögre is futotta. Ilyen tudós macskát nem termett a föld. Ha valamelyik cikkem nem tetszik neki, rögvest beleír. Ha pedig tetszik neki, még a monitorra is felágaskodik örömében. A zéhák javításakor jóindulatúan dorombol. A krimik legizgalmasabb lapjain hatalmasakat szunyál, de legjobban mégis az újságokat szereti. A finom, ropogós újságot. Végső soron őt is egy újságnak köszönhetjük.
Mexikém azóta behozta kezdeti hátrányát, és a legnagyobb macskává fejlődött, akit valaha láttam (ezzel nem vagyok egyedül), szőre oly fényes, mintha naponta kenné valamivel (ezt sem zárom ki), tekintélyt parancsoló, ámbár kissé öreguras modora van. Kölyökként pár napot nálunk töltött, mikor a nagyiék Erdélybe utaztak. Pillanatok alatt belopta magát a szívembe, s mikor vissza kellett adnunk, bizony megsirattam. Először éreztem magam macskátlanul életemben - persze nem sokáig.
