A második: Luca

Kategóriák: életkék

• Nevei: Luca, Lucus, Lucerna, Lucfenyő, Propellerfül, Betyárfül, Vénlány, Balerina, "hp", Csíkos pizsi
• Született: 2000. augusztus 28. (testvére: Marci)
• Anyja neve: Pötyi
• Fajtája: balett-táncos topmodell házimacska
• Származása: Hernád utcai pincében csövező mama, második emeleti papa
• Tömege: 3 kg? Talán annyi nincs, csak kb.
• Színe: cirmos-fehér
• Szeme színe: borostyán
• "Családi állapota": ivartalanított hajadon, néha kavar a szomszéd Öcsivel
• Kedvenc kajája: SAJT, sajt, néha egy kis sajttal; tej, és persze amit kap
• Kedvenc időtöltése: alvás, napozás, futkározás, a többi macskára fújás, pulóveren gunnyasztás

Szóval... ha Luca, akkor idekívánkozik egy név is a múltból: Ondré Gyuláné asszonyságé. Na nem mintha fontosnak tartanám, hogy felkerüljön végre a há'Lóra is, sokkal inkább azért, mert ennek a szerencsétlen, bizonyára elmebeteg asszonynak köszönhetjük, hogy Pötyi, azaz Luca anyja megjelent szegény Hernád utcai házunk pincéjében. Kalmár néni halála után ugyanis O. Gyuláné került a szomszéd lakásba, aki hol a lichthofba dobálta a hulladékot, hol a vécé eldugulására hivatkozva öntögette saját és t. lányai output maiorját a körfolyosó udvarára. Megesett az is, hogy öngyilkos akart lenni a gázórát takaró függöny felgyújtásával, és a tűzoltók próbálták jobb belátásra bírni, párszor pedig kiengedett néhány nyomorult állatot a pincébe, máig meghatározhatatlan algoritmus szerint szelektálva. Merthogy macskája volt jó sok, csak lelkesedése nem volt hozzájuk. Az Önkormozati Hivatal nem tett semmit, csak sopánkodott, hogy mennyi ilyen ügyük van, a közös képviselő által kihívott ÁNTSZ pedig elborzadva utasította a nénit sűrűbb takarításra, míg egy ízben ők is kiszálltak a lichthofba takarítani, ami persze pár hét múlva megint tele lett. De nem is ez a lényeg, hanem Pötyi, aki egy nyurga, fehér és cirmos kiszerelésű példány volt, és hol a kuka mellett őgyelgett, hol a folyosón, de leginkább O. Gyuláné ajtaja előtt, mivelhogy bármennyire is tagadták odabent, ő náluk lakott, és egyszerűen csak haza akart menni. Sosem felejtem el, egy nap hazafelé mentem, kinyitottam a kaput, és a félhomályban bumm, hirtelen farkasszemet néztem egy zöld szemű, világító... kukával. Ismerve a szomszéd előéletét, nem kellett túl sok, hogy bekapcsoljon bennem a "mentsük a menthetőt" üzemmód, úgyhogy némi anyai meggyőzés után (képzeld, ha őt is kidobja) befogadtuk a csavargó nőszemélyt.

Ekkor még nem tudtuk, hogy Pötyi ügyes csomagolása még két másikat, egy hímet és egy nőstényt is takar. Pedig egyértelmű, hogy O. Gyulánénál nem éltek örökös szüzességben az állatok, hanem a vérfertőzés minden variációjában párosodtak egymással. Pötyike lelkesen tömött magába mindent, a főtt krumplitól az üres kenyérig, egy ideig azt hittük, gömbölyödése ennek köszönhető. Ám csontos teste egyszer csak olyan lett, mintha lenyelt volna egy labdát, ezért elvittük Dolly állatorvosnőjéhez a Róna utcába, aki készségesen megtapogatta a pocikáját, és megsúgta, hogy talán ketten vagy hárman vannak odabent, és kb. három hét múlva anyai örömök elé nézünk. A frász kitört. Azon túl, hogy akkor még fogalmunk sem volt róla a gyakorlatban, hogyan pottyan világra a macskakölyök, a 40 négyzetméteren Dolly+Pötyi+2-3 macskafő már egy kisebb állatkerttel ér fel. A néni persze készségesen felajánlotta, hogy közvetlenül ellés előtt hozzuk el, és ő majd elintézi őket, de nekem erre a hideg kezdett futkosni a hátamon, és hirtelen eszembe jutott a legendás vizesvödör. De... nem lehetne esetleg most? Amolyan abortusz... a doktornő azt felelte: nem. Tehát mentünk haza, és vártuk azokat a bizonyos anyai örömöket. Eközben vizsgáztam, dolgoztam, mígnem egy nap Pötyi elkezdett furán viselkedni. Ahogy a könyv is írja, puha odú után kajtatott, befeküdt a zoknik közé, én meg halálra izgultam magam, hogy majd odaellik, és úszni fog minden, vagy ami még rosszabb, komplikáció lép fel, én meg még azt sem tudom, mit kell csinálni. Jó, a Mindentudó Macskakönyv ír ezt-azt, de papírból mégsem ellhetünk meg. Mikor elkezdett szivárogni valami (jajistenemmilesz) a macskából, közös megegyezéssel és roppant ijedten elfutottunk vele az Állatorvosira, ahol - mai eszemmel tudom - biztos hülyének néztek bennünket, hiszen egy normálisan vajúdó nőstényt sirattunk el, pontosabban válogatott félelmeinknek hangot adva kértük az ügyeletes orvost, hogy segítsen ennek a nyomorult állatnak, mert mi teljesen analfabéták vagyunk e téren, és hát a kölykök már biztos nem élnek, mert nem mocorognak, de nem is tudnánk velük mit csinálni, úgyhogy... és itt jótékonyan balladaihomályosítottunk egyet. Egy nap múlva telefonáltunk, hogy van a cica. Jól. Még nem szült. Meglepődtünk. Hát nem szedték ki...? (Mondom, teljesen amatőrök voltunk.) Hívjuk őket másnap. Lőn. Igen, megszült. Kettőt. Magától. Jaj, de jó, akkor bemegyünk. (Szentül meg voltunk győződve, hogy a kölkök már az örök vadászmezőkre költöztek, sőt, nem is voltak "ideát", úgyis életképtelenek, meg izé.) Fél óra múlva be is jutottunk valami vizsgálóba, ahol egy orvos boldogan mutatta be nekünk Pötyit - és két kis patkányszerű dolgot. Nem, dehogy, hiszen teljesen egészségesek, nem is kellett közbelépni, magától megszült. És hát a picik... nos, ők élni akarnak, és nézzük meg, milyen jó anya, hiszen mikor benyitott egy másik doktor úr, már kapta is a foga közé az egyik kicsinyét, és futott vele az íróasztal mögé. Mennyire megkönnyebbültem! Addig a pillanatig folyton mardosott a lelkiismeret, s miután kiderült, hogy élnek, lelkendezve kérdeztem Anyukámtól: hát nem édesek?

Pötyi egyrészről szuperjó anya volt, a kölkök pedig pofátlanul sokáig visszaéltek ezzel, mert mosakodni és szilárd kaját enni lusták voltak. Másrészt viszont az anyukájuk nemigen bírta a bezártságot, folyton zokogott, hogy ki akar menni. Leginkább éjjel, amikor mi inkább aludtunk volna. De hova? A pincébe, a padlásra, a kapualjba? Folyton a kapu melletti kuka körül ólálkodott, fel is hozott a másodikra egy-egy jól megtermett penészes pizzadarabot, és büszkén letette a konyhakőre. "Zsákmány. Jó cucc, mi?" Szinte kidülledt a melle a büszkeségtől. Dollykám egy ideig félt a kispatkányoktól (akkori filozófiám szerint a természet azzal viccelte meg a macskákat, hogy patkányként születnek meg), aztán rájött, hogy ők is cicaféle porontyok, olyannyira, hogy néha még az anyai ösztön is kitört belőle. Mivel a belvárosi klíma egyre elviselhetetlenebb lett Pötyi számára, és nekünk is kellemetlen volt a folytonos lépcsőházi betyárkodás (kukafelborítás, a kapu elé outputmaiorizálás, talán exgazdája emlékére), úgy döntöttünk, keresünk neki egy kertes negyedet. Úgy is lett. Időközben a kölköket is megszerettük, ráadásul a Nagyi lefoglalta magának a kisfiút, akit Marcinak nevezett el. Hm, két macska végül is nem olyan nagy teher, majdnem olyan, mintha csak egy lenne, legalább tudnak játszani egymással, és efféle kognitívdisszonancia-redukáló szövegekkel győzködtük magunkat arról, hogy Luca (merthogy a kislány igazi Lucifer lett) maradhat otthon, nálunk.