"Mégis, neked hány macskád van?"
A napokban sokadszorra kaptam meg a kínos kérdést, amikor valakinek kisebb népszámlálást tartottam arról, hogy nálunk ki mit eszik, ki mit iszik, ki hány éves ésatöbbi.
Erre mégis mit lehet válaszolni?
Miután bőven túlvagyunk a kettes számon, és a kérdezőből is kinéztem némi állatszeretetet, büszkén és gyanútlanul kezdtem bele a mesémbe, amelyből az első félmondat után kizökkentettek:
"Te jó ég, és hogy bírod őket?"
Te jó ég - gondoltam -, hát senki sem kíváncsi az én kis büszkeségeimre? És egyáltalán, mi az, hogy hogy bírom őket? ŐK hogy bírnak engem? Mert páran bizony úgy kerültek velem egy fedél alá, hogy beköltöztek. Ettek, ittak, és nem távoztak - pedig megtehették volna, ahogy most is bármikor -, hanem beljebb jöttek. Nem kérdezték, hogy "gazdi, ki tetszik bírni minket?", mert azon túl, hogy ezt egy macska sosem firtatná, látták rajtam: a dilemma távol áll kettőnktől, hármunktól, akárhányunktól.
Úgyhogy ahelyett, hogy jómagam is felvenném e hangsúlyt, és kajánul visszakérdeznék, hogy ki hogy bírja a férjét, fiúját, bátyját, öccsét, apját (férfiak esetében ezek nőnemű megfelelőit), netalán gyerekeit, esetleg elkezdenék igazságtalan halmazokat gyártani kinti és benti, kóbor és félkóbor, saját és öröklött cicákról, inkább leírom, hogyan bírom őket. Ezzel természetesen senkit nem akarok megfosztani a "hülye macskabuzi" diagnózis kimondásának élvezetétől, sőt, azt is vállalom, hogy macskás vénasszony leszek. (Súgok: ŐK meg vénasszonyos macskák.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése