Mit esznek a macskák?

Mit esznek a macskák? (Itt most ne a tiszteletbeli macskákra és az embermacsikra gondoljunk, csakis a macs-macsikra és cicamacsikra.)
Gyakran kérdeztek már ilyeneket reményteljes gazdijelöltek, mikor a szokásos kölyökkampányt folytattuk, de erre mindig nehéz válaszolni. Illetve csakis több körben lehetséges.

Legeslegelőször, bármilyen meglepő (hiszen egy nyávogó négylábúnál sosem lehet tudni), a macskák megeszik a macskakonzerveket. A finnyásabbja Gourmet Goldon hízik (l. alantabb azt a hatalmas fekete állatot), a szőrvájvörösebbje pedig bármit, aminek a tetején, alján macskakép található, tekintet nélkül márkára és összetételre. Néha még a konzerven található papírt is. A legtöbb macska odavan azért a konzervért, amin halak vannak, de ez nyilván közhelyebb a közhelynél, ráadásul Dollyra még csak nem is igaz.

Aztán ott vannak a száraz tápok. Macskaformaérzék-fejlesztő csont alakú kis izék, esetleg igénytelenebb bumszlik és büdös bigyók az egészen apró szemű junior kiadásokig, itt is a macska finnyássági (=elkényeztetettségi) mutatója a mérvadó. Dolly például az egyik fajtából folyton kiválogatott egy apró zöld golyóbist, ilyenkor azt mondtuk, lám, nem szereti a spenótot. Bizony, nem véletlenül sokféle alakú és színű ez a kismillió macskaja. Mert ha át akarjuk verni macská(i)nkat, és összekeverjük vagy egymáshoz dörgöljük a tápféléket, hogy az olcsóbb is a drága kaja ízét hordozza, a kedvenc vagy utált példány jól ismert alakja cicánk segítségére van a detektálásban.

Végül meg kell említeni, hogy a macska magasról tesz rá, hogy mi mit hiszük róla. Egyszer abban a megnyugtató tudatban mentem be a szobába, hogy a palacsinta széle, noha kilóg a ráborított tényér alól, úgysem kell senkinek. Reggelre éppen 1 cm-es csíkban hiányzott az egész halomból, körbe-körbe lehetett járni. Aztán a sózott földimogyoró, vagy a magozott sárgabarack, vagy éppen a főtt bab, esetleg a lilakáposzta. Naivitás azt hinni, hogy nyugodt lélekkel otthagyhatjuk a tányérunkat, még ha csak a mosdóba ugrunk is ki. Ilyenkor kérjük meg családtagunkat, hogy éberen cerberuskodjék abrakunk fölött, ha egyáltalán viszont akarunk látni belőle valamennyit. (Bár ha asztaltársunk sem megbízható, a probléma korántsincs megoldva, ugye. Mégis érdemes megfontolni, kinek engedjük inkább át a finom falatokat.) Mert van, hogy épp csak az utolsó falásra érünk vissza, mint én minap a bejglinél, amiből sajnos a macskáim is a rumos diósat szerették jobban. Mindez nyilván érvényes a kutyára is, bár ő legalább revansot vehet azzal, hogy amennyiben megesik vele a szégyen, ő is kilop némi abrakot a macskatányérból. Ilyenkor aztán van nagy igazságkeresés...!

Tehát:

A macska imádja a milánói makarónit, a rántott gombát, a zöldbabfőzeléket, a sóskát, a főtt krumplit, a rakott tésztát, a sárgaborsó-főzeléket, a húsleveseket, de a gyümölcslevest sem veti meg, ha tejföllel vagy tejszínnel habarjuk. (Nyilván azzal szoktuk.) Ugye mondanom sem kell, hogy a rántott halat és mindenféle húst, a majonézt, sajtot, tejet, túrót, tejfölt és hasonlókat 24 órás megőrzés alatt kell tartani, és a hűtő kinyitásakor is érdemes résen lennünk. (Konkrétan a résen lennünk.)

Aki nyugodtan akar főzni, az ne csináljon a konyhaajtóra macskabejárót. Tapasztalat! (Egérút: zárhatóra tervezze.) Főleg ha nyers sertéshús van a kezében (márpedig egy háziasszony mégis mivel állna neki főzni, ha nem nyers hússal a kezében?), mert a macskáknak ezt tilos enniük (persze majd' megőrülnek a szagától).

Szégyenszemre csak utólag jutott eszembe, hogy a legfontosabbat kifelejtettem: a macska néha egeret is eszik! Habár nem mindegyikük, és ha mégis erre vetemednek, akkor sem 10/10-es arányban fogyasztják e fast foodot. A vadászat nálunk úri passzió, valami olyasmi, mint amikor az emberállatok kimennek vadat lőni. Folti (róla később lesz szó) például elég gyakran egerészik, ám legtöbbször odaajándékozza a zsákmányt. (Legextrémebb eset: egyszer a frissen vetett ágyamban találtam egy egeret. Kb. 5 perces lehetett...)

A tiszteletbeli macska: Brúnó

• Nevei: Brúnó, Bruncsa, Bruncsi(ka), Bruncsó, Brúnócica, "Kiskutyám", Kutyaállat, Tökigyerek, Ebzés
  
• Született: 2003. november 20.
• Anyja: egy szomorú szemű husky
• Fajtája: husky és kopó érdekes elegye
• Származása: XIV. Róna utca
  
• Tömege: kb. 30 kg
  
• Színe: barnásfekete, zsemle, fehér
• Szeme színe: csodálatos melegbarna
• "Családi állapota": kantalanított kan, evéskor plátói érzelmek az éppen evő iránt
• Kedvenc kajája: mindig az, amit a gazdik esznek, tegnap pl. a mogyoró és narancs
  
• Kedvenc időtöltése: alfahímezés, alvás, kunyerálás, ajtókinyitás, tévézés

Bevallom, életem nagy részében nem szerettem a kutyákat. Vagyis nem is annyira nem szerettem őket, inkább féltem tőlük, köszönhetően néhány visszatérő gyerekkori álmomnak. Leggyakrabban egy kutya evett meg, én pedig ücsörögtem a hasában, és láthattam a belső szerveit (mindebből az utolsó kép volt realisztikus). Máskor vérszomjas ebzés kergetett végig valami hosszú folyosón, majd a végére érve halálra mart. Ezek a saját készítésű horrorfilmek nem igazán tettek jót a kutyákhoz fűződő viszonyomnak, miközben pl. a sokak által utált ilyen-olyan bogarakat, hernyókat, gilisztákat, csigákat és békákat előszeretettel szedtem föl az országútról, és helyeztem vissza természetes(ebb) élőhelyükre azzal, hogy te hülye, meg akarsz halni, mindjárt kivasalnak. (Néha még most is így teszek, és néha még most is hülyének néznek. Mármint nem az állatok.) Tudom, hogy elég sok ember - családon belül is - fél a Holdra vonyító népségtől. Az ilyen ellenszenvre legjobb gyógyír egy kutyman, aki örökre kiharcolja az ember szeretetét. És esetemben mi mással tehetné ezt, mint hogy kutya létére mosdatja, simogatja, szeretgeti a macskákat?

A második: Luca

Kategóriák: életkék

• Nevei: Luca, Lucus, Lucerna, Lucfenyő, Propellerfül, Betyárfül, Vénlány, Balerina, "hp", Csíkos pizsi
• Született: 2000. augusztus 28. (testvére: Marci)
• Anyja neve: Pötyi
• Fajtája: balett-táncos topmodell házimacska
• Származása: Hernád utcai pincében csövező mama, második emeleti papa
• Tömege: 3 kg? Talán annyi nincs, csak kb.
• Színe: cirmos-fehér
• Szeme színe: borostyán
• "Családi állapota": ivartalanított hajadon, néha kavar a szomszéd Öcsivel
• Kedvenc kajája: SAJT, sajt, néha egy kis sajttal; tej, és persze amit kap
• Kedvenc időtöltése: alvás, napozás, futkározás, a többi macskára fújás, pulóveren gunnyasztás

Szóval... ha Luca, akkor idekívánkozik egy név is a múltból: Ondré Gyuláné asszonyságé. Na nem mintha fontosnak tartanám, hogy felkerüljön végre a há'Lóra is, sokkal inkább azért, mert ennek a szerencsétlen, bizonyára elmebeteg asszonynak köszönhetjük, hogy Pötyi, azaz Luca anyja megjelent szegény Hernád utcai házunk pincéjében. Kalmár néni halála után ugyanis O. Gyuláné került a szomszéd lakásba, aki hol a lichthofba dobálta a hulladékot, hol a vécé eldugulására hivatkozva öntögette saját és t. lányai output maiorját a körfolyosó udvarára. Megesett az is, hogy öngyilkos akart lenni a gázórát takaró függöny felgyújtásával, és a tűzoltók próbálták jobb belátásra bírni, párszor pedig kiengedett néhány nyomorult állatot a pincébe, máig meghatározhatatlan algoritmus szerint szelektálva. Merthogy macskája volt jó sok, csak lelkesedése nem volt hozzájuk. Az Önkormozati Hivatal nem tett semmit, csak sopánkodott, hogy mennyi ilyen ügyük van, a közös képviselő által kihívott ÁNTSZ pedig elborzadva utasította a nénit sűrűbb takarításra, míg egy ízben ők is kiszálltak a lichthofba takarítani, ami persze pár hét múlva megint tele lett. De nem is ez a lényeg, hanem Pötyi, aki egy nyurga, fehér és cirmos kiszerelésű példány volt, és hol a kuka mellett őgyelgett, hol a folyosón, de leginkább O. Gyuláné ajtaja előtt, mivelhogy bármennyire is tagadták odabent, ő náluk lakott, és egyszerűen csak haza akart menni. Sosem felejtem el, egy nap hazafelé mentem, kinyitottam a kaput, és a félhomályban bumm, hirtelen farkasszemet néztem egy zöld szemű, világító... kukával. Ismerve a szomszéd előéletét, nem kellett túl sok, hogy bekapcsoljon bennem a "mentsük a menthetőt" üzemmód, úgyhogy némi anyai meggyőzés után (képzeld, ha őt is kidobja) befogadtuk a csavargó nőszemélyt.

Ekkor még nem tudtuk, hogy Pötyi ügyes csomagolása még két másikat, egy hímet és egy nőstényt is takar. Pedig egyértelmű, hogy O. Gyulánénál nem éltek örökös szüzességben az állatok, hanem a vérfertőzés minden variációjában párosodtak egymással. Pötyike lelkesen tömött magába mindent, a főtt krumplitól az üres kenyérig, egy ideig azt hittük, gömbölyödése ennek köszönhető. Ám csontos teste egyszer csak olyan lett, mintha lenyelt volna egy labdát, ezért elvittük Dolly állatorvosnőjéhez a Róna utcába, aki készségesen megtapogatta a pocikáját, és megsúgta, hogy talán ketten vagy hárman vannak odabent, és kb. három hét múlva anyai örömök elé nézünk. A frász kitört. Azon túl, hogy akkor még fogalmunk sem volt róla a gyakorlatban, hogyan pottyan világra a macskakölyök, a 40 négyzetméteren Dolly+Pötyi+2-3 macskafő már egy kisebb állatkerttel ér fel. A néni persze készségesen felajánlotta, hogy közvetlenül ellés előtt hozzuk el, és ő majd elintézi őket, de nekem erre a hideg kezdett futkosni a hátamon, és hirtelen eszembe jutott a legendás vizesvödör. De... nem lehetne esetleg most? Amolyan abortusz... a doktornő azt felelte: nem. Tehát mentünk haza, és vártuk azokat a bizonyos anyai örömöket. Eközben vizsgáztam, dolgoztam, mígnem egy nap Pötyi elkezdett furán viselkedni. Ahogy a könyv is írja, puha odú után kajtatott, befeküdt a zoknik közé, én meg halálra izgultam magam, hogy majd odaellik, és úszni fog minden, vagy ami még rosszabb, komplikáció lép fel, én meg még azt sem tudom, mit kell csinálni. Jó, a Mindentudó Macskakönyv ír ezt-azt, de papírból mégsem ellhetünk meg. Mikor elkezdett szivárogni valami (jajistenemmilesz) a macskából, közös megegyezéssel és roppant ijedten elfutottunk vele az Állatorvosira, ahol - mai eszemmel tudom - biztos hülyének néztek bennünket, hiszen egy normálisan vajúdó nőstényt sirattunk el, pontosabban válogatott félelmeinknek hangot adva kértük az ügyeletes orvost, hogy segítsen ennek a nyomorult állatnak, mert mi teljesen analfabéták vagyunk e téren, és hát a kölykök már biztos nem élnek, mert nem mocorognak, de nem is tudnánk velük mit csinálni, úgyhogy... és itt jótékonyan balladaihomályosítottunk egyet. Egy nap múlva telefonáltunk, hogy van a cica. Jól. Még nem szült. Meglepődtünk. Hát nem szedték ki...? (Mondom, teljesen amatőrök voltunk.) Hívjuk őket másnap. Lőn. Igen, megszült. Kettőt. Magától. Jaj, de jó, akkor bemegyünk. (Szentül meg voltunk győződve, hogy a kölkök már az örök vadászmezőkre költöztek, sőt, nem is voltak "ideát", úgyis életképtelenek, meg izé.) Fél óra múlva be is jutottunk valami vizsgálóba, ahol egy orvos boldogan mutatta be nekünk Pötyit - és két kis patkányszerű dolgot. Nem, dehogy, hiszen teljesen egészségesek, nem is kellett közbelépni, magától megszült. És hát a picik... nos, ők élni akarnak, és nézzük meg, milyen jó anya, hiszen mikor benyitott egy másik doktor úr, már kapta is a foga közé az egyik kicsinyét, és futott vele az íróasztal mögé. Mennyire megkönnyebbültem! Addig a pillanatig folyton mardosott a lelkiismeret, s miután kiderült, hogy élnek, lelkendezve kérdeztem Anyukámtól: hát nem édesek?

Pötyi egyrészről szuperjó anya volt, a kölkök pedig pofátlanul sokáig visszaéltek ezzel, mert mosakodni és szilárd kaját enni lusták voltak. Másrészt viszont az anyukájuk nemigen bírta a bezártságot, folyton zokogott, hogy ki akar menni. Leginkább éjjel, amikor mi inkább aludtunk volna. De hova? A pincébe, a padlásra, a kapualjba? Folyton a kapu melletti kuka körül ólálkodott, fel is hozott a másodikra egy-egy jól megtermett penészes pizzadarabot, és büszkén letette a konyhakőre. "Zsákmány. Jó cucc, mi?" Szinte kidülledt a melle a büszkeségtől. Dollykám egy ideig félt a kispatkányoktól (akkori filozófiám szerint a természet azzal viccelte meg a macskákat, hogy patkányként születnek meg), aztán rájött, hogy ők is cicaféle porontyok, olyannyira, hogy néha még az anyai ösztön is kitört belőle. Mivel a belvárosi klíma egyre elviselhetetlenebb lett Pötyi számára, és nekünk is kellemetlen volt a folytonos lépcsőházi betyárkodás (kukafelborítás, a kapu elé outputmaiorizálás, talán exgazdája emlékére), úgy döntöttünk, keresünk neki egy kertes negyedet. Úgy is lett. Időközben a kölköket is megszerettük, ráadásul a Nagyi lefoglalta magának a kisfiút, akit Marcinak nevezett el. Hm, két macska végül is nem olyan nagy teher, majdnem olyan, mintha csak egy lenne, legalább tudnak játszani egymással, és efféle kognitívdisszonancia-redukáló szövegekkel győzködtük magunkat arról, hogy Luca (merthogy a kislány igazi Lucifer lett) maradhat otthon, nálunk.

Az első hölgy: Dolly

• Nevei: Dolly, Dollesz, Dolly-Molly, Pici csillag, Pici mindenségem, Királylány, Elsőszülött, Júúúlia, Sanda Janda, Húgyos Rózsi, Kispisis (utóbbi kettő csak bizonyos élethelyzetekben jellemző)
• Született: 1997. július nemtudjukhányadikán, ünnepelni december 25-én szoktuk
• Anyja neve: ismeretlen (az apjáé úgyszintén)
• Tömege: kb. 2.5 kg
• Színe: tricolor (vörös-fehér-szürke cirmos)
• Szeme színe: világosszöld
• Fajtája: félig perzsa, félig házi
  
• Származása: királyi Szív utcai pince, kóbor macska
• "Családi állapota": ivartalanított hajadon, plátói érzelmek a szembecica iránt
• Kedvenc kajája: csirkés Whiskas Junior, One minden ízben, Royal Canin, pulykasonka
• Kedvenc időtöltése: alvás, filozofálás, olvasás könyvtiprás

Ej, Hernád utcai idők, micsoda nosztaliga! 1997. december 25-én került a kezembe egy Expressz, talán a hirtelen macskahiány miatt néztem meg a "Kisállat" rovatot. Lánycica lelkiismeretes gazdinak ajándékba, sürgősen. Nem volt kérdés, ez nekem szól. Pillanatok alatt megegyeztünk Anyukámmal, hogy akkor most ezt a számot felhívom. Lesz egy macskánk, az első pillanattól fogva természetesnek vettem.

Estére ott is voltunk a Szív utcában: a riadt tündérkét, aki folyton a pincéből vergődött elő, egy Magdi nevű nő vette magához, ám két gonoszkodó kandúrral a lakásban túl sokáig nem vállalhatta. Egyiküket Fricikének hívta, aki elég barátságtalanul hordozta végig a szobákon foltos testét, tipikus izomagyú fickónak néztem. És kiszemeltünk? Picike, riadt, piszkos, folyton a tűzhely aljába menekül, nem engedi magát megfogni, a kandúrok folyton megverik, Vakarcs a neve - tudtuk meg róla. Az eddigi jelentkezők vagy részegek voltak, vagy idegenkedtek a vörös színű leányzótól. (Sosem fogják megtudni, mit veszítettek!) Szerencsére Magdinak volt egy doboza, és mivel megbízhatónak talált minket, szívesen odaadta a cicát, ám kikötötte, hogy elkísér. Talán itt jutott először eszembe, hogy mégsem szükségszerű, hogy ez a cica a miénk, legalábbis a jelenlegi gazdit is meg kell gyűznünk róla, hogy tapasztalatlanságunk ellenére rátermett pótanyák leszünk. (A gazdicseréből egy viszonylag hosszú ismeretség is lett.) A cica, akit ekkor még jobb híján Vakarcsnak hívtunk, hazatértünk után rögtön bebújt a hűtő mögé, és ki se jött egész este, hiába könyörögtem neki tejjel, vagy anélkül. Roppant sokat küszködtünk egymással: neki ott voltak a rossz emlékei, minden nesztől megijedt, bennem is csak addig bízott, amíg betoltam az ágyam alá a porcióját. Illetve még ekkor sem: kidugta a fejecskéjét, megszagolta, evett egy picit, majd spuri vissza. Nekem még fogalmam sem lehetett a macskalélekről, így hirtelen mozdulataimtól, könyörgésemtől csak bizalmatlanabbá vált. Napok múlva, mikor épp feladtam volna, elkezdett játszani egy szál fonallal. Aztán fölmerészkedett az ágyamra. Végül az ölembe ült, és dorombolni kezdett. Szép lassan rájött, hogy megérkezett.

A piszkos, csapzott bundát kisebbfajta sörényre cserélte, a Vakarcs nevet Dollyra (ezt ő választotta, mikor egy névsorral a kezemben szólongatni kezdtem), végül átvette az uralmat a lakás fölött. Tekintetétől, arcától (nem, nem pofa!) még idegenek is elájulnak: "ennek a macskának az arcán van az élet", "szomorú szemű cica", "szép vörös hölgy" (utóbbit évekkel ezelőtt mondta egy idős állatorvos bácsi, mikor be akarta oltani, Dollykám viszont épp nem volt abban a hangulatban).

Szegénykém a legváltozatosabb dolgokat tanulta velem, sosem bírálva "tudományaim" hasznosságát: szoftverüzemeltetők lettünk, és ebben tevékeny része volt, hiszen le nem szállt volna a jegyzeteimről, később pedig a billentyűzetet is birtokba vette (az egérről nem beszélve). Majd felvettek minket az egyetemre - mit felvettek; diplomát is kaptunk azóta, habár ebből galád módon kihagytam, és egyedül vettem át a plecsnit. Lenyelvvizsgáztunk. Végigrágtuk (ő szó szerint is) a latin coniugatiókat és declinatiókat, átnyálaztuk (ezt is inkább ő csinálta) Cicerót és Caesart, de még egy kis ógörögre is futotta. Ilyen tudós macskát nem termett a föld. Ha valamelyik cikkem nem tetszik neki, rögvest beleír. Ha pedig tetszik neki, még a monitorra is felágaskodik örömében. A zéhák javításakor jóindulatúan dorombol. A krimik legizgalmasabb lapjain hatalmasakat szunyál, de legjobban mégis az újságokat szereti. A finom, ropogós újságot. Végső soron őt is egy újságnak köszönhetjük.

Hány macskád van?

"Mégis, neked hány macskád van?"

A napokban sokadszorra kaptam meg a kínos kérdést, amikor valakinek kisebb népszámlálást tartottam arról, hogy nálunk ki mit eszik, ki mit iszik, ki hány éves ésatöbbi.

Erre mégis mit lehet válaszolni?

Miután bőven túlvagyunk a kettes számon, és a kérdezőből is kinéztem némi állatszeretetet, büszkén és gyanútlanul kezdtem bele a mesémbe, amelyből az első félmondat után kizökkentettek:

"Te jó ég, és hogy bírod őket?"

Te jó ég - gondoltam -, hát senki sem kíváncsi az én kis büszkeségeimre? És egyáltalán, mi az, hogy hogy bírom őket? ŐK hogy bírnak engem? Mert páran bizony úgy kerültek velem egy fedél alá, hogy beköltöztek. Ettek, ittak, és nem távoztak - pedig megtehették volna, ahogy most is bármikor -, hanem beljebb jöttek. Nem kérdezték, hogy "gazdi, ki tetszik bírni minket?", mert azon túl, hogy ezt egy macska sosem firtatná, látták rajtam: a dilemma távol áll kettőnktől, hármunktól, akárhányunktól.

Úgyhogy ahelyett, hogy jómagam is felvenném e hangsúlyt, és kajánul visszakérdeznék, hogy ki hogy bírja a férjét, fiúját, bátyját, öccsét, apját (férfiak esetében ezek nőnemű megfelelőit), netalán gyerekeit, esetleg elkezdenék igazságtalan halmazokat gyártani kinti és benti, kóbor és félkóbor, saját és öröklött cicákról, inkább leírom, hogyan bírom őket. Ezzel természetesen senkit nem akarok megfosztani a "hülye macskabuzi" diagnózis kimondásának élvezetétől, sőt, azt is vállalom, hogy macskás vénasszony leszek. (Súgok: ŐK meg vénasszonyos macskák.)

Praemacskium: feketeségek

Megmacskásodásom fontos előjelének tekintem, hogy életem első szava a mama, papa helyett CI-CA lett. Ekkori állatszeretetem kimerült annyiban, hogy a házinéni macskuszának hátáról minden mozdítható szőrt letéptem, és rajta aludtam. Erre nem vagyok büszke, bár mások révén tudok róla.

<-

->

1997 elején a nagyi szomszédjában egy fekete kismacskát kaptak a gyerekek, ám a jövevény csak nem akart nőni, aggasztóan sovány maradt. Nagymamám addig-addig lobbizott a kis állat élelmezéséért, a lelenc pedig addig-addig járt be a lakásába, amíg a gazdi cím át nem ruházódott. Vagyis a macs beválasztott. Pillanatig sem volt kérdéses nagymamám új rangja, csupán rá kellett döbbennie, milyen régen megkapta kinevezését. :)

Mexikém azóta behozta kezdeti hátrányát, és a legnagyobb macskává fejlődött, akit valaha láttam (ezzel nem vagyok egyedül), szőre oly fényes, mintha naponta kenné valamivel (ezt sem zárom ki), tekintélyt parancsoló, ámbár kissé öreguras modora van. Kölyökként pár napot nálunk töltött, mikor a nagyiék Erdélybe utaztak. Pillanatok alatt belopta magát a szívembe, s mikor vissza kellett adnunk, bizony megsirattam. Először éreztem magam macskátlanul életemben - persze nem sokáig.