Picuri nincs meg

Kb. két hete nem láttam Picurt. Azért kb., mert ha csak 1 napra tűnik el, már nem veszem naptárszámba - szinte hetente megesik. Amikor Rómába mentem, indulásom napján eltűnt, és érkezésem előtt egy nappal került elő, töksoványan, nyamvadtan. Most is ezzel hitegetem magam, de az idő csak telik, és ő még mindig nincs sehol. Talán mégis jobban figyelhettem volna. Egy éve, augusztus végén hámozta le valami a hátsó lábát szőröstül-bőröstül, húsig. Alig maradt rajta bőr, mégis begyógyult, a szakember szerint is csodával határos módon. (És akkor én hogy meg voltam ijedve, laikusként a köbön, merthogy véres cafatokat láttam csupán, ami nemigen emlékeztetett lábra.)

Ha esik az eső, előbb-utóbb mindig befut, és rámnyávog, hogy megtörölgessem. Pedig először hogy utálta! Most épp zuhog. Jön a rossz idő, mi lesz a szerencsétlennel? Ha egyáltalán.

Lujza, a lánya sorra felkeresi kedvenc zugait. Szívfacsaró, mégis bosszant, hiszen elveszi a "picurszagot", elmozdítja a tányért, a saját szőrével takarja be a területet.

Kis sántikáló tündér, aki úgy fut, mint a nyúl, most már tényleg hazakeveredhetnél!

Amíg elő nem kerülsz, nem írok többet. A szívem szakad meg, ha az oldal jobb felső sarkában látom a kis arcodat. Bosszantó, hogy semmi hír, még a rossz is jobb volna, mint a tipródás. Elmondhatatlan, mennyire kötődtünk egymáshoz.

___
Frissítés: Három hét múlva megjött. Pont úgy, ahogy szokott. Teljesen lesoványodva, kiéhezve, de elegánsan, mintha mi sem történt volna. A szabadság az élete, a búzamezőkön kóborol naphosszat. Nem tudni, miért maradt el ennyi ideig, és önszántából-e, ő pedig csak hallgat nagy bölcsen...

Az ikszedik: Folti

Kedves Folti!

Tudom, hogy hároméves korod minden büszkeségével kérted ki magadnak, hogy még mindig nem vagy része a macskavalkádnak, ezért íme.

Tudom azt is, hogy wi-fi van a farkadba építve, és folyton a neten lógsz, azért tűnsz el mostanában hajnaltól késő estig. Remélem, most is online vagy, és miután detektáltad, hogy felkerültél a lustára (sic!), hazajössz végre.
Üdvözöl: Kisgazdi

• Nevei: Folti, Folter, Foltesz, Fóti, Kiskosár, Kosárka, Sárka, Houdini
• Született: 2004. április 15.
• Anyja neve: Kacskamancs kölyke (N. N.)
• Tömege: 3 kg
• Színe: cirmos, minimális fehérrel
• Szeme színe: világosszöld
• Fajtája: házimacska
• Származása: vidéki kóbor macska
• "Családi állapota": denőstényizáltatott amazon
• Kedvenc kajája: minden, amit a kosárkájába teszünk (a hely a lényeg, nem a kaja)
  
• Kedvenc időtöltése: dobozszabaduló mutatvány, csövezés, napozás, éjjeli kimaradozás, alvásmaraton a kosárban
  

Folti nehéz sorsú cicatagja a családunknak (persze, ki nem az?), még a nagybecsű Kacskamancs kölyke hagyta ránk, aki roppantmód unta a szülést-gyerekgondozást, ezért Foltiékkal sem sokat törődött. A tesók közül egyik sem érte meg a totyogós kort, szóval Folti egyedül gunnyasztott a kis kosárkájában (szomorú jelenet, de néha a halott kölykök között találtam rá). Léha anyja napokra eltűnt, aztán majd' leesett az álla, amikor kölkét még mindig életben találta. Szegény Folter próbált volna bújni, de anyja eltaszította. A kis szerencsétlen a környékbeli macskákkal is játszott volna, de nem fogadták be. A mieink sem érezték maguk közül valónak, hiszen nem egy alomból származtak, és míg ők a házban voltak, Folti a pinceajtóban dekkolt. Ment is a fújás, amikor a kismacska próbálta felhívni magára a figyelmet! Lesből rávetette magát mindenkire, amitől nem nőtt a népszerűsége. Megintcsak visszahúzódott a kosárkájába, mint egy koravén gyerek.

2006 tavaszán megcsináltattuk a tetőt, ami azzal járt, hogy a pince előtti területen felszaporodtak a régi szarufák és gerendák. Lelkes tetőfedők lepték el Folti magányos birodalmát, és féltünk, hogy a kismacskára ráesik valami, vagy ő ijed meg annyira, hogy magára rántja a fatornyot. Hol lehetne biztonságban, gondoltuk, bevisszük a szobába, amíg tart a csetepaté.

Édes csillag, először azt hitte, Karácsony van. Betettük az egyik fotelre, ahol elszenderedett. A benti macskák bizalmatlanul nézték, de nem törődtek vele túlzottan. Foltikám viszont olyan volt, mint egy lelencgyerek, akit meghívtak a gazdagokhoz karácsonyozni. Nem tudott betelni a szagokkal, a puhasággal, a tisztasággal, velünk, a mi szagunkkal, a macskákkal, végre élőlények vették körül, volt nyugodt helye, normálisan kapott enni, nem kellett a szomszéd macskáktól félnie.

Kinek lett volna ezek után szíve kitenni? Vége lett a tetőszerelésnek, visszakerültek a cserepek, a pince előtti területet is rendbetettük már. Mégsem toszogatta senki, hogy menjen vissza oda, ahonnan jött.

Folti igen hamar összebarátkozott Brúnóval - talán mert ő nem fújt rá, hanem megmosdatta -, a többiekkel viszont elég későn egyezett ki, köszönhetően a lesből támadós jópofiságának. Erről mára szerencsére leszokott, de még mindig kosárkában alszik - kipécézte magának a cipőskosarat a folyosón. :) Máig érezni rajta a bizalmatlanságot és a gyerekkori sérüléseket: rengetegszer megesik, hogy dorombol, amikor a hasát simogatom, aztán hirtelen rámtámad, és ezt bizony a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetem játéknak. Rémülten kitágult pupillák, pánikszerű menekülés, kétségbeesett védekezés támadás nélkül. A denőstényizáltatása napján addig dobálta magát, míg ki nem nyílt a macskahordozó ajtaja, és ki nem szökhetett rajta. Véres orral, kétségbeesetten futott el, én pedig nekiálltam a macskaajtó erősítgetésének, hogy lehetőleg ne örvendeztessen meg kismacskákkal. Akkor győztem - odaértünk, megműtötte az orvos, szépen hazavittem, felépült -, de most, hogy egy év múlva oltásra mentünk, újabb trükköket eszelt ki a bombabiztos ajtó kinyitására. Igaz, eljutottunk egy saroknyira, de ott minden erejével kitört a dobozból, miközben tövig belémmart két manccsal. Most épp azon fáradozom, hogy visszanyerjem a bizalmát, és ne csak éjjel lopózzon haza, amikor a gyomra rákényszeríti.

Nehéz esetek a macskáim, kb. annyira, mint én. :)

_____
Friss:
Két nappal a szégyenletes dobozból való kitörés (avagy szégyenletes, dobozból való kitörés -- remélem, látható a különbség!) után, kivárva, amíg Kisgazdi az őrületbe kergül a lelkifurdalástól, amiért nem maradt az ominózus útszélen (távolság otthontól kb. 200 m) mancsot tördelni és hajat tépni amiatt, hogy el mert indulni szegény ártatlan macskerrel egy nyavalyás oltás ürügyén, tehát két nappal a Kapitális Bűn elkövetése után Folti hazajött. Egészen pontosan május 26-án éjjel 1:27-kor ismerős ropogtatást hallottam a konyhából. Valóban az őrület határa látszik súrlódni, ha már a rágásukról megismerem a macskáimat?

Negyedik és ötödik: Lujza és Sanyi

• Neveik: (Bolha) Lujza, Lűűűjzi, Louisiana, Lúj, Nagytestű Ragi, Ragadozó Emlős Barátnőm, XXL-es, Hölgyi, Primadonna, Termékenység-istennő, Élveteg Nőstényállat // Sanyi, Sanyker, Sanyesz, Sany, Nagy Sanyi, Alexander, Sandro, Szandrosz, Pici Fiam, Hüjjjegyerek, Milkabocifiam
• Születtek: 2004. július 15. ~2.00 // 2004. július 15. ~ 1.00
  
• Anyjuk neve: Picuri, a szőrvájvör
  
• Fajtájuk: házicicus // házimacska
• Származásuk: kerti szerelemgyerekek
• Tömegük: legalább 4 kg //~3 kg (a képen még kicsik...)
  
• Színük: cirmos // fekete-fehér
• Szemük színe: zöld (némi borostyán beütéssel) // sárga
  
• "Családi állapotuk": mindenre kapható ivartalanított hajadon // még aktív hímállat, örök szerelme Guzmi, aki odakint csövezik, de már ivartalanul
• Kedvenc kajájuk: ami csak elérhető a házban // amit Guzmi eszik
  
• Kedvenc időtöltésük: kéjnősködés, alvás, EVÉS, mosolygás a világra, hízelgés bárkinek, aki épp elérhető, hempergőzés és vonaglás // alvás, macsónézés félig lehunyt szemmel, udvarlás az ellenkező nemnek fajra való tekintet nélkül, Guzmizás, gunnyasztás Guzmi dobozán

Ott tartottunk, hogy Picuri hatalmas szívű anya volt, Sanyi és Lujza pedig túlzottan a szívemhez nőtt (pontosabban szívünkhöz: ebben a kutya is benne van); az elajándékozás ugrott, ezáltal pedig egyre inkább kezdtünk macskafarmra hasonlítani. Betyárfülűkéim sülve-főve együtt voltak, Lujzikámat igen hamar, az anyai örömök előtt denőstényizáltatni kellett. Sanyesz ma is egy riadt kisfiú, aki pontosan tudja, hogy csikarjon ki egy nőneműből valamit. (Bár ezért mindig begyűjt egy-két pofont, karmolást). Lujza pedig egy hedonista nőstény, aki professzionálisan veszi le a lábáról a világot. Na igen, hiszen testvérek, vagy mi a szösz. :) Sanyikám az apjára, Öcsire is ütött, hiszen életre szóló társat választott magának Guzmi macskaságában, és amikor kölkeik születtek, mindenféle macskakönyvet és természetfilmet meghazudtolva nevelgette, szeretgette, mosdatta kis családját, játszott velük és őrizte őket. (Pedig állítólag a hímek minden kölyköt megölnek, aztán párosodnak a nősténnyel, mert nem tudhatják, hogy tőlük van-e az alom.) Az örökös ajándékozgatást és macskagondot megunva tavaly októberben Guzmi is megfosztatott néhány anyaságra hajlamosító szervétől. A kapcsolat viszont most is lángol a kertben.

Picurinál egyetlen dolgot rosszallhatunk a gyermeknevelés terén: pici fiát mindig nagyobb gonddal látta el, talán mert kiköpött apja a gyerek. Szegény Lujzikámra nem sok időt fordított (legalábbis Sanyihoz képest), pedig neki is hatalmas szeretetigénye van.

Harmadik: Túlélő Picúr

• Nevei: Picuri, Picúr, Picccurrr, Édesanyám Rózsafája, Túlélő, Pofaszőr
  
• Született: 2003 tavaszán
• Anyja neve: Anyaállat (két házzal odébb)
  
• Tömege: 3 kg (mára)
  
• Színe: cirmos
• Szeme színe: világosszöld
• Fajtája: házimacska
• Származása: vidéki kóbor macska
• "Családi állapota": ivartalanított feleség, örök férje Öcsi
  
• Kedvenc kajája: minden, amit eléteszünk, de azért egy kis One-ért beszökik Dollyhoz
• Kedvenc időtöltése: csövezés, szőrvájvörködés, éjjeli kimaradozás, futkározás, utána egynapi alvás

Eddig a bejegyzésig kibírtam csöpögés nélkül, és nem lett tele minden harmadik sor azzal, hogy mennyireimádomazéndrágapicicsillagomat. Most viszont Picuirhoz értem, úgyhogy hamarosan előkerül a lavór is. Picuri egy egészen kivételes példánya fajának, ugyanis bizonyíthatóan több élete van. Még egyik kedvenc számom negatív kicsengésével is vitáznék, ő ugyanis legkevésbé saját magának tartja fenn ezt a (talán) kilenc életét.

Kronologikusan haladva meg kell említenem, hogy 2003. szeptember 18-án Dolly és Luca végigcsinált velünk egy költözést. Az egyik legrosszabb belvárosi kerület leglepusztultabb sarkából, de úgy egyáltalán Pestről menekültünk el, nagyrészt O. Gyuláné és családja miatt, akik időközben a körfolyosóra is kiköltöztek, fittyet hányva az alapvető higiéniai szabályoknak. Mostani lakhelyünkön rengeteg munka fogadott, valamint négy illegális lakásfoglaló - köztük Picuri - is, akik egy hiányzó ablakon keresztül jártak ki-be, és igencsak rossz néven vették, hogy odapofátlankodtunk a birodalmukba. Miután beüvegeztem a bejárati ajtó kisablakát, s ily módon eldőlt a tulajdonlás kérdése, a macskák a kertbe szorultak, ám enni rendszeresen visszajártak. Először élesen az etetés ellen voltam, hiszen volt nekünk már két macskánk, akiket rá kellett szoktatni a vidéki életre, e próbálkozást pedig visszavetette, hogy a kertünk tele volt belevaló, pimasz, tősgyökeres vidéki példányokkal.

Kacskamancs, Nyuszi, Bagolyszem és Picur, valamint a nyomukban egyre-másra megjelenő Anyaállat (hatalmas méreténél fogva Apaállatként indult, ám egyszer alkalmam nyílt behatóbb tanulmányozásra, amikor is kiderült, hogy alapvető alkatrészei hiányoznak a hímléthez) - így neveztem el őket, merthogy egy idő múlva már én sem tudtam megállni az etetést, holott tudtam, mit veszünk a nyakunkba ezzel. Csakhogy az éhes szájak... Kacskamancs meglehetősen szapora jószág volt, ám folyton életképtelen kölyköket hozott a világra. Hatalmas meglepetés volt látni, hogy a macskák saját maguktól megellenek, és közvetlenül ellés után még futkosni is van erejük. (Ekkor kezdtem jókat derülni a Pötyis akciónkon!) A ház melletti ólszerúségben berendeztem egy kisebb menhelyet, ahova bármikor bárki betérhetett melegedni, vagy épp szülni. A szomszéd két ház macskakolóniája hamarosan rájött erre, szerencsére az anyák pár hetes kölykeikkel együtt egyszer csak felvették a nyúlcipőt, majd vissza se jöttek. Talán Kacskamancs volt a legkitartóbb, így nem kevés pityergés és kölyöktemetés után megtanultam, mennyire halandóak a kismacskák.

Most picit ugrunk, 2004 nyarára. Az államvizsgámra készültem, elég nagy szerencse, hogy sokat lehettem otthon. Egy szombati nap ugyanis, mikor a Nagyi volt nálunk látogatóban, én pedig épp könyvtárban ültem, arra mentem haza, hogy baj van. Az egyik cica, Picur két mellső lábával húzta haza magát, így a két hátsóról lehorzsolódott a szőr, a bőr. Nem lehetett tudni, mi történt, egyszer csak egy csattanást hallottak, majd Picurit látták, amint riadtan kúszik-mászik, apró sebecske volt az oldalán, ami picit vérzett, nem tudott a hátsó lábaira állni. A cica reszketett, hálás volt minden simogatásért, egy dobozt béleltem ki neki, aggódtam érte. Vécére sem tudott kimenni vagy három hétig, szabályosan tisztába kellett tenni. Láttam a szemén, mennyire kellemetlen ez neki, egy idő múlva viszont kialakult a közös nyelvünk, mint a csecsemőknél: volt éhes nyávogás, vécézős nyávogás, ölbevevős nyávogás, én pedig tudtam, mi a dolgom. Furcsa lehetett neki egy házban, amikor világéletében kint élt, ez érezhető volt abból is, hogy állandóan kiszökött volna, akár két mellső lábon is. Brúnó herélése épp időszerű volt (róla majd később nyitok egy bejegyzést, mert olyannyira megbarátkozott a macskákkal, hogy tiszteletbeli házicica lett belőle), így az állatorvosnak gyorsan megmutattuk a cicát is, akinek még mindig be voltak kötve a hátsó lábai a csúnya horzsolások miatt. Azt mondta, szerinte valami medencetörés lehet (mi is úgy tippeltük, hogy autó ütötte el), és reménykedhetünk, hiszen néha rááll a hátsó lábaira. A macskák sok mindent kibírnak.

Nem is hittem, hogy mennyi mindent. Picur ugyanis a balesetéből felépülgetve egyre hasasabb lett. Te jó ég, hogy fog ez a kismacska szülni? És hogyan fogja ellátni a kölykeit, mikor még ő is alig él? Tudok-e segíteni neki, ha valami gikszer üt be? Minden kiderült a diplomaosztóm éjszakáján. A szokásos mocorgás, biztonságkeresés már pár nappal előbb megtörtént, kikészítettem egy szülődobozt, nehogy neki is a zoknis fiók legyen a legvonzóbb. Picuri ahogy tudott, erőlködött, de látszott rajta, hogy nagyon kimerült. Éjfél körül megjelent egy pici fekete farkinca. Egy órakor megszületett Sanyi. Miután kicsusszant, Picurkám elkezdte mosdatni, de nem sok ereje volt, ezért nagy félve én vágtam el a köldökzsinórt. Utána született egy másik, majdnem tiszta fehér, ám nem mozdult, nem is lélegzett, gyorsan el is vettem a kis csomagot. A harmadik egy cirmos kövérség lett, Lujza. őt követte egy tiszta fekete, majd egy Sanyi-féle foltos. A legutolsó cica előtt sokáig nem történt semmi, így lefeküdtem, hogy aznap viszonylag éberen vehessem át a diplomámat. Ő hajnali öt és fél hat között született, Anyukám látta el.

Dacára annak, hogy még menni is alig tudott, Picur mintaanya volt. Talán ezért állt lábra minden reggel, ha kellett, tízszer megpróbálta. A szülés után két napig elég ramatyul nézett ki, de utána hatalmas türelemmel szoptatott és mosdatott végig mindenkit. A kispatkányok borzasztóan rosszak voltak, ahogy nőni kezdtek, fel-alá rohangáltak a szobámban. Fogalmunk sem volt, hogy mi lesz velük, ám az anyjuk miatt, aki egyébként is folyton csövezett volna, nem tehettük ki őket a szabadba. Különösen kettő nőtt a szívemhez: a legnagyobb gombóc, Lujza, és a kis fekete-fehér foltos Sanyi, aki akkoriban még Pici fiam névre hallgatott. Amikor elég nagyok lettek, az ismerősünk jóvoltából kivittünk három picit egy pesti piacra, és amíg ő ruhát árult, mi a kiscicákkal kampányoltunk, megtippelve azt is, hogy vajon milyen gazdi lesz a merész vállalkozóból. (Az egyik fekete cicát egy olyan nő választotta, aki később selyemszalagot kötött a nyakába, és mindenféle vacakot megvett neki. Mindenesetre kényeztetésből nem lehet hiány.) Ekkor Lujzát és Sanyát még nem vittük ki, mondván, úgysem férnének el a kosárban. Egy hét múlva viszont győzött a józan ész és az elmacskásodás miatti félelem: Anyukám megindult a két kedvencemmel, én pedig otthon búsultam miattuk. Aztán kisvártatva hallom a kapunyitást, kinézek, és ott vannak: Anyukám és a két kicsi. Nem volt szíve elajándékozni őket, minden potenciális gazdit lebeszélt a piacon: á, igen, ez a macska még nem szobatiszta, és különben is rengeteg gondja lesz vele! :)

Pici fiam úgy lett Sanyi, hogy nemes tartásához illő néven törtem a fejem. Nagy Sándor adta magát, ám túl mogorvának hangzott, maradtunk tehát a becenévnél, illetve a Sandro, Szandrosz, Alexander változatoknál. De Ő egy külön bejegyzést érdemel. Lujza, aki tekintélyes súlygyarapodása és színésznői vénája miatt kapta a Bolha Lujza nevet, úgyszintén.

Később tudtam meg, hogy Picurt a szomszéd lőtte le. Egyszer nevetve mesélt e hőstettről - szerencsére nem nekem -, amihez nyilván az összes férfiúi bátorságára szüksége volt. A macska az övék lehetett valamikor (bár nemigen gondoskodtak róla), és egy nap, amidőn Miklós uraságban szokás szerint pangott a pia, ezzel a módszerrel próbálta megoldani a születésszabályozást. Kacskamancs, Bagolyszem, Nyuszi és a többiek így tűnhettek el - 2004 ősze óta nem láttuk őket. Picuri szerencsére felgyógyult a sikertelen gyilkosságból: bár a járása megmaradt egyedinek (a lábacskáit elég furcsa sorrendben teszi egymás után), ha begyorsul, még mindig ő fut a legsebesebben. A történtek ellenére visszajár a szomszédba napozni, aminek nemigen örülök, de már nyakában van az életet jelentő bolhanyakörv is, amiről mindenki tudhatja, hova tartozik. Lábadozása idején olyan erős kötődés alakult ki kettőnk között, hogy máig ő az, aki a legfájdalmasabb odaadással tud rámnézni. Hatalmas lelke van, és különösen erős akarata. A szomszéd Öcsihez, aki Sanyi és Lujza apja, elképesztő szerelem fűzi, ivartalanítása óta is rendszeresen összejárnak. A hatalmas kandúr folyton itt lebzsel a kapunk előtt, legtöbbször csak ülnek egymás mellett összebújva. Egy ember feleennyi jósággal is csupaszív lehetne. (Ennyit a csöpögésről. Uff, én lavórtam.)

Picuri születésnapjának ünneplése elég nagy fejtörést okoz. Mikor legyen, áprilisban, amikor kb. születhetett? Vagy június környékén, mikor meglőtték? Esetleg augusztus 28-án, amikor hazajött félig széttépett lábbal, mintha valaki kicsomagolta volna? Két életét már biztosan elveszítette, és még most is folyton csavarog...

Mit esznek a macskák?

Mit esznek a macskák? (Itt most ne a tiszteletbeli macskákra és az embermacsikra gondoljunk, csakis a macs-macsikra és cicamacsikra.)
Gyakran kérdeztek már ilyeneket reményteljes gazdijelöltek, mikor a szokásos kölyökkampányt folytattuk, de erre mindig nehéz válaszolni. Illetve csakis több körben lehetséges.

Legeslegelőször, bármilyen meglepő (hiszen egy nyávogó négylábúnál sosem lehet tudni), a macskák megeszik a macskakonzerveket. A finnyásabbja Gourmet Goldon hízik (l. alantabb azt a hatalmas fekete állatot), a szőrvájvörösebbje pedig bármit, aminek a tetején, alján macskakép található, tekintet nélkül márkára és összetételre. Néha még a konzerven található papírt is. A legtöbb macska odavan azért a konzervért, amin halak vannak, de ez nyilván közhelyebb a közhelynél, ráadásul Dollyra még csak nem is igaz.

Aztán ott vannak a száraz tápok. Macskaformaérzék-fejlesztő csont alakú kis izék, esetleg igénytelenebb bumszlik és büdös bigyók az egészen apró szemű junior kiadásokig, itt is a macska finnyássági (=elkényeztetettségi) mutatója a mérvadó. Dolly például az egyik fajtából folyton kiválogatott egy apró zöld golyóbist, ilyenkor azt mondtuk, lám, nem szereti a spenótot. Bizony, nem véletlenül sokféle alakú és színű ez a kismillió macskaja. Mert ha át akarjuk verni macská(i)nkat, és összekeverjük vagy egymáshoz dörgöljük a tápféléket, hogy az olcsóbb is a drága kaja ízét hordozza, a kedvenc vagy utált példány jól ismert alakja cicánk segítségére van a detektálásban.

Végül meg kell említeni, hogy a macska magasról tesz rá, hogy mi mit hiszük róla. Egyszer abban a megnyugtató tudatban mentem be a szobába, hogy a palacsinta széle, noha kilóg a ráborított tényér alól, úgysem kell senkinek. Reggelre éppen 1 cm-es csíkban hiányzott az egész halomból, körbe-körbe lehetett járni. Aztán a sózott földimogyoró, vagy a magozott sárgabarack, vagy éppen a főtt bab, esetleg a lilakáposzta. Naivitás azt hinni, hogy nyugodt lélekkel otthagyhatjuk a tányérunkat, még ha csak a mosdóba ugrunk is ki. Ilyenkor kérjük meg családtagunkat, hogy éberen cerberuskodjék abrakunk fölött, ha egyáltalán viszont akarunk látni belőle valamennyit. (Bár ha asztaltársunk sem megbízható, a probléma korántsincs megoldva, ugye. Mégis érdemes megfontolni, kinek engedjük inkább át a finom falatokat.) Mert van, hogy épp csak az utolsó falásra érünk vissza, mint én minap a bejglinél, amiből sajnos a macskáim is a rumos diósat szerették jobban. Mindez nyilván érvényes a kutyára is, bár ő legalább revansot vehet azzal, hogy amennyiben megesik vele a szégyen, ő is kilop némi abrakot a macskatányérból. Ilyenkor aztán van nagy igazságkeresés...!

Tehát:

A macska imádja a milánói makarónit, a rántott gombát, a zöldbabfőzeléket, a sóskát, a főtt krumplit, a rakott tésztát, a sárgaborsó-főzeléket, a húsleveseket, de a gyümölcslevest sem veti meg, ha tejföllel vagy tejszínnel habarjuk. (Nyilván azzal szoktuk.) Ugye mondanom sem kell, hogy a rántott halat és mindenféle húst, a majonézt, sajtot, tejet, túrót, tejfölt és hasonlókat 24 órás megőrzés alatt kell tartani, és a hűtő kinyitásakor is érdemes résen lennünk. (Konkrétan a résen lennünk.)

Aki nyugodtan akar főzni, az ne csináljon a konyhaajtóra macskabejárót. Tapasztalat! (Egérút: zárhatóra tervezze.) Főleg ha nyers sertéshús van a kezében (márpedig egy háziasszony mégis mivel állna neki főzni, ha nem nyers hússal a kezében?), mert a macskáknak ezt tilos enniük (persze majd' megőrülnek a szagától).

Szégyenszemre csak utólag jutott eszembe, hogy a legfontosabbat kifelejtettem: a macska néha egeret is eszik! Habár nem mindegyikük, és ha mégis erre vetemednek, akkor sem 10/10-es arányban fogyasztják e fast foodot. A vadászat nálunk úri passzió, valami olyasmi, mint amikor az emberállatok kimennek vadat lőni. Folti (róla később lesz szó) például elég gyakran egerészik, ám legtöbbször odaajándékozza a zsákmányt. (Legextrémebb eset: egyszer a frissen vetett ágyamban találtam egy egeret. Kb. 5 perces lehetett...)

Az első hölgy: Dolly

• Nevei: Dolly, Dollesz, Dolly-Molly, Pici csillag, Pici mindenségem, Királylány, Elsőszülött, Júúúlia, Sanda Janda, Húgyos Rózsi, Kispisis (utóbbi kettő csak bizonyos élethelyzetekben jellemző)
• Született: 1997. július nemtudjukhányadikán, ünnepelni december 25-én szoktuk
• Anyja neve: ismeretlen (az apjáé úgyszintén)
• Tömege: kb. 2.5 kg
• Színe: tricolor (vörös-fehér-szürke cirmos)
• Szeme színe: világosszöld
• Fajtája: félig perzsa, félig házi
  
• Származása: királyi Szív utcai pince, kóbor macska
• "Családi állapota": ivartalanított hajadon, plátói érzelmek a szembecica iránt
• Kedvenc kajája: csirkés Whiskas Junior, One minden ízben, Royal Canin, pulykasonka
• Kedvenc időtöltése: alvás, filozofálás, olvasás könyvtiprás

Ej, Hernád utcai idők, micsoda nosztaliga! 1997. december 25-én került a kezembe egy Expressz, talán a hirtelen macskahiány miatt néztem meg a "Kisállat" rovatot. Lánycica lelkiismeretes gazdinak ajándékba, sürgősen. Nem volt kérdés, ez nekem szól. Pillanatok alatt megegyeztünk Anyukámmal, hogy akkor most ezt a számot felhívom. Lesz egy macskánk, az első pillanattól fogva természetesnek vettem.

Estére ott is voltunk a Szív utcában: a riadt tündérkét, aki folyton a pincéből vergődött elő, egy Magdi nevű nő vette magához, ám két gonoszkodó kandúrral a lakásban túl sokáig nem vállalhatta. Egyiküket Fricikének hívta, aki elég barátságtalanul hordozta végig a szobákon foltos testét, tipikus izomagyú fickónak néztem. És kiszemeltünk? Picike, riadt, piszkos, folyton a tűzhely aljába menekül, nem engedi magát megfogni, a kandúrok folyton megverik, Vakarcs a neve - tudtuk meg róla. Az eddigi jelentkezők vagy részegek voltak, vagy idegenkedtek a vörös színű leányzótól. (Sosem fogják megtudni, mit veszítettek!) Szerencsére Magdinak volt egy doboza, és mivel megbízhatónak talált minket, szívesen odaadta a cicát, ám kikötötte, hogy elkísér. Talán itt jutott először eszembe, hogy mégsem szükségszerű, hogy ez a cica a miénk, legalábbis a jelenlegi gazdit is meg kell gyűznünk róla, hogy tapasztalatlanságunk ellenére rátermett pótanyák leszünk. (A gazdicseréből egy viszonylag hosszú ismeretség is lett.) A cica, akit ekkor még jobb híján Vakarcsnak hívtunk, hazatértünk után rögtön bebújt a hűtő mögé, és ki se jött egész este, hiába könyörögtem neki tejjel, vagy anélkül. Roppant sokat küszködtünk egymással: neki ott voltak a rossz emlékei, minden nesztől megijedt, bennem is csak addig bízott, amíg betoltam az ágyam alá a porcióját. Illetve még ekkor sem: kidugta a fejecskéjét, megszagolta, evett egy picit, majd spuri vissza. Nekem még fogalmam sem lehetett a macskalélekről, így hirtelen mozdulataimtól, könyörgésemtől csak bizalmatlanabbá vált. Napok múlva, mikor épp feladtam volna, elkezdett játszani egy szál fonallal. Aztán fölmerészkedett az ágyamra. Végül az ölembe ült, és dorombolni kezdett. Szép lassan rájött, hogy megérkezett.

A piszkos, csapzott bundát kisebbfajta sörényre cserélte, a Vakarcs nevet Dollyra (ezt ő választotta, mikor egy névsorral a kezemben szólongatni kezdtem), végül átvette az uralmat a lakás fölött. Tekintetétől, arcától (nem, nem pofa!) még idegenek is elájulnak: "ennek a macskának az arcán van az élet", "szomorú szemű cica", "szép vörös hölgy" (utóbbit évekkel ezelőtt mondta egy idős állatorvos bácsi, mikor be akarta oltani, Dollykám viszont épp nem volt abban a hangulatban).

Szegénykém a legváltozatosabb dolgokat tanulta velem, sosem bírálva "tudományaim" hasznosságát: szoftverüzemeltetők lettünk, és ebben tevékeny része volt, hiszen le nem szállt volna a jegyzeteimről, később pedig a billentyűzetet is birtokba vette (az egérről nem beszélve). Majd felvettek minket az egyetemre - mit felvettek; diplomát is kaptunk azóta, habár ebből galád módon kihagytam, és egyedül vettem át a plecsnit. Lenyelvvizsgáztunk. Végigrágtuk (ő szó szerint is) a latin coniugatiókat és declinatiókat, átnyálaztuk (ezt is inkább ő csinálta) Cicerót és Caesart, de még egy kis ógörögre is futotta. Ilyen tudós macskát nem termett a föld. Ha valamelyik cikkem nem tetszik neki, rögvest beleír. Ha pedig tetszik neki, még a monitorra is felágaskodik örömében. A zéhák javításakor jóindulatúan dorombol. A krimik legizgalmasabb lapjain hatalmasakat szunyál, de legjobban mégis az újságokat szereti. A finom, ropogós újságot. Végső soron őt is egy újságnak köszönhetjük.